addig

addig jó volt...
de azon a napon átkoztam Istent
embert egyaránt mert téged
mint egy elfertőződött sebet
kimetszett ebből az univerzumból
de leginkább mellőlem
hiányod stigmái
egyre mélyebbre hatoltak a húsba
míg szememből ki nem folyt
az összes fájdalom...
akkor azt mondtam elég volt

már kihullott minden könnyem
már kiégtek a sebhelyek
és fekete versekké gömbölyödtek a betűk
ám én színessé akartam tenni a jövőt

fiatalságom szeretni akart
élvezni és a fellegekben járni
hittem a lelkemet felkavaró
rózsaszínű szavaknak
vagy az ölelő csalfa karoknak
s az addig visszafogott tisztességes
énem azt hitte él de csak
remélni mertem hogy jobb lesz a léha lét
az út senkinek sem könnyű
buktatókat állít az ember elé
nem is keveset
pár pofára esés után rájöttem
nem ez az én utam
és nem az én értékrendszerem…

enyém lett a csermelyek csobogása
mezők fűillata és a nap melege hideg bőrömön
vagy ez a hatalmas galaxis
ahol megleltem az igazi otthonom
hol a lét több mint inak erek és sejtek tömege
ezért választott magányom
már nem nyomaszt
csakis Isten alakítja a sorsomat...