Lecsúszott világ

István házassága jól indult, csinos feleség, jó munkahely, két gyermek… úgy érezte, hogy boldog. A bajok akkor kezdődtek, mikor eltört a lába, és a hosszú táppénz miatt elbocsájtották a munkahelyéről. Pedig a legjobb munkaerő volt a cégnél, legalábbis azt hitte, de ezt figyelembe sem vették a főnökei.

      A csontja rosszul forrt össze, olyannyira, hogy részben csonkolni is kellett a lábát, ezért rokkantnyugdíjas lett. A pénz egyre kevesebb volt, neje, Katalin is hisztériázott folyamatosan e miatt, majd esténként kimaradozott. Egyik este azzal állított be, hogy van valakije. István úgy érezte, a világ összeomlott körülötte. Nagyon maga alá került és oda folyamodott, ahová nem kellett volna… Az ital lett magányának, szomorúságának a mentsvára, és a sírba eresztő kötele is…

      Katalin egyik nap azzal állt elé:

      — Elköltözöm és elválok, István, viszem a gyerekeket, majd a bíróság eldönti, kié legyen a ház. Addig maradj benne, de fizesd a rezsit.

      István döbbenten állt a folyosón, amikor az utolsó bőröndöt kivitte az ajtón Katalin. Mit rontott el? — kérdezte már ezerszer magától, de nyomorult helyzetére gondolt, és nem érezte magát hibásnak. Esténként a kocsmák váltak törzshelyévé, nem lett már elég a kevéske rokkantnyugdíja sem.

      Egyik reggel levelet kapott, bírósági idézést a válópere és a gyerekek láthatása miatt, bár a gyerekei nem voltak kíváncsiak rá. Nem számított arra, ami bekövetkezett, hogy a neje kap meg mindent — talán, mert neki ügyvédre sem telt —, mi lesz most vele? Munkahelye sincs, rokkantnyugdíja felét viszi a tartásdíj. Kikerül az utcára?

      Sajnos igen… és itt kezdődött életének legszörnyűbb tíz éve, a gyerekeket sem láthatta.

      Tudta, hová járnak iskolába, és sokszor titokban megleste őket. Megvetés, letaszítottság, kiszolgáltatottság volt az utolsó tíz év. Lesütött szemmel, szégyenkezve túrta a kukákat egy kis kenyérért, egyetlen öröme csak a néha jutó kannás bor. Leromlott az egészsége, ápolatlan, koszos és tetves lett.

      Már kihalt belőle a szégyen. Pár évvel később a nyári helyén — egy elhagyatott park két szemetes konténere közé eszkábált, fóliával úgy-ahogy esővédetté tett zugában — két srác rugdosta szanaszét a cuccait. Borgőzős fejjel ordított velük, a srácok rátámadtak, kiabálva rugdosni kezdték, miután a földre lökték.

      — Büdös koldus, mit rontod itt a levegőt? Húzzál már anyádba, szétverem a fejed — ordították.

      Folyt a vére, és lassan nem is érezte súlyát a cipőknek, mikor fájdalmakkal telve felnézett a srácokra… és akkor megszűnt a világ létezni: egyik fiú Tamás volt, az ő kisebbik fia… Egymás szemébe néztek, és halkan csak ennyit mondott:

      — Tamás, ezt mért?      

      A srácok látták, hogy baj van, és elrohantak.

     

      Reggel egy koldust találtak vérbe fagyva a parkban, valaki, vagy valakik agyonverték. Két nap múlva a helyi újság nevével együtt közölte az esetet, csatolva hozzá a rendőrségi felhívást, hogy nyomravezetői jutalmat tűzött ki a nyomozás során.

      Egy fiú a város másik végében csak ült az ágyán és könnyes szemekkel maga elé suttogott a csendben:

      — Apám! Meg tudsz bocsájtani? — és hívta a száztizenkettes számot. 

      Nyomravezető lesz, így döntött.