Néma kiáltás

Úgy hiányzol Kedvesem!
Lelkem legmélyére hatol
az átható kínzó fájdalom.
Minden átélt perc és óra,
immár nélküled járja az
elmúlt idők végtelen vad
körútját, kitépve szívemből
egy darabot, majd örökre
eggyé olvad a testemre
ólomsúlyként nehezedő
évek éles szívfájdalmával.
Már elfogytak a szavak,
és néma könny ül régen
megfakult szempillámon,
s hideg lelkem szakadt
szeretetfoszlánya száll
ágról-ágra, mint árva
ökörnyál a hajnali réten,
ki a semmit öleli és úszik
az élet csepptengerében.
Hiszen nem bújsz hozzám,
csak magányos jéghideg
szél süvít a fájó emlékek
kegyetlen birodalmában,
s a kezem sem éri már el,
kezed eltűnő árny alakját,
melyet álmaimban kerestem,
s szétzilált ágyamban sírva,
hiányodtól reszkető testtel,
némán a semmibe kiáltom,
mért mentél el Kedvesem!