Sebek

Még egy kis idő
és kétszer kilenc éve már,
hogy nem vagy itt. Az öreg macskánk
sem szaladgál az udvaron. Földet
táplálja a bőre, csak azt nem értem,
mért ragad a ruhámra még
egy-két itt felejtett macskaszőr,
ahogy az illatod nincstelensége is
körbe leng, én mégis magamon érzem.
Kifakult szőnyeg takar múltat
és az idő egyre jobban pörgeti
a virágágyásba kiszúrt, megkopott
szélforgót. Még te vetted…
Annyira festenem kellene,
a meszelő bepókhálósodott a sarokban
hetek óta arra vár,
hogy elővegyem. Unom a grafit
szürke falakat, rám omlik a
szürkesége és le hűt, mint egy korsó
víz. Virágokat, vagy világosat
akarok, ám ez olyan mellékes állapot,
mint a változás, amely ajánlott
lenne a számomra, de nem tudok
kifordulni önmagamból.
Talán nem is akarok, mert
csontig égett a hiányod és
nem forr be a seb.