Királyleány balladája (átírt)

 

Árnyak közt megbúvó porlepte várkastély,
 valaha élt egy lány, a teste szenvedély.
 Szemében csillogás, hangja úgy csicsergett,
 tündér a szépsége, lelkében kisgyermek.

 Ében-szín hajában megbújt a sötét éj,
 bőre hamvasságán édes rózsaméz kéj.
 Gondja nem volt soha, és mindig nevetett,
 szívéből kibuggyant az örök szeretet.

 Rávetette szemét egy vénülő király,
 kell majd feleségnek a szépséges leány,
 birodalma mesés, gazdagság és vagyon,
száz szekér hozomány - tiéd lesz csillagom.

 Nem kell a lánynak az aggastyán ember,
 szívének egy lovag forró szerelme kell,
 szegényen is gazdag és a szíve lángol,
 meghalna őérte ha lehetne százszor.

 Dühöngött egymagában a gonosz király,
 ha nem lesz az enyém, tiéd sem a leány...
 Vérbe fagyva fekszik út szélén a lovag,
 megölte titokban a féltékeny harag.

 Lány áll gyászruhában egyedül a hegyen,
 kezében egy gyűrű, zokog keservesen,
kedvesétől kapta, ám mindennek vége,
 bőrére kiült a halál verejtéke.

 Fekete-szín fátyol lebben a leányról,
 lezuhant testével a magas szikláról,
 fájdalma megszűnik - nélküle nincs élet,
 sodorja lefelé a nincstelen végzet.
 *
 Karöltve sétálnak az omlatag várban,
 szerelmet kutatva egy szellemvilágban,
 pisla fények gyúlnak, mindenfelé gyertyák,
 emléket őriznek vár alatt a fejfák.