Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
fel-fel tőr bennem az édes régmúlt,
csillagfénnyé vált lélegző tested,
mely egy távoli galaxisban gyúlt.
Sebeket karcolt bennem a hiány,
stigmáit folyton magamon érzem,
elég volt már az örökös sirám,
nem kereslek a végtelen térben.
Pedig tudom néha megérintesz,
én is vágylak, de csak az éj felel.
Mért vagyok hű az emlékeinkhez?
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése