Megcsillan a Hold szikrázó ezüstös fényben,
fehér Karácsony estéjén ő is ünnepel,
csillagokat nem takarja homályos ködlepel,
mosolyogva néznek rám a magányos éjben.
Átvirrasztott velem sok szerelmes éjszakát,
most is érzem, legelteti szemét nesztelen,
ágyamba bújik, ahol feküdtél meztelen,
testünkben szította fel vágyaink parazsát.
Árnyak szállnak a sötét szobában, nézz körül.
Érezd, ahogyan búsongnak a bútorok ma,
sejtelmesen egytől-egyig hozzád bolyongva,
mind hangtalanul, egyedül téged üdvözül.
Magukba ölelnek, elnyűtt, megkopott estek,
csendesen tovatűnnek, kezed nyomát őrzik,
a múltjukban gyöngéd simításod rejtőzik,
amikor felvillan bennük fénylélek-tested.
Lézengő árnyak között, miközben rád nézek,
talán szememben látod még az ős-gyémánt fényt,
évekkel ezelőtti édes valóságként,
akkor égtek, ám ma fájnak a csillagévek.
Öleljen át szeretettel fénykarod újra,
én könnyezem amikor az ünnepet várom,
meddig tart még lelkemben szomorú gyászom,
s' egyedül emlékezem a bennem lévő múltra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése