Nevess...

Nevess csak nevess,
Szemed tükre mégis szomorú.
Amit lelked mélyén szeretsz,
Magány lepte síró ború.

Porcelán arcodat a nap sugara
Égeti, de Te csak mosolyogsz.
Szívedet éles tőrként marja,
E nevetés, amely kínzó bút hozott.

Vágynál meghalni, hogy ha kell,
Színlelsz édes boldogságot,
S így akarsz jutni a mennybe fel.
És aludni fényes örök álmot.

De én ismerlek, szememben néma könny.
Hisz tudom miért van arcodon,
E mosolygós, bús közöny.

Ne félj, ajkadon örök mosoly lesz,
Egy új világban majd magadra találsz.
Amit szívedből nagyon szeretsz,

S feledni fogod e kínzó magányt.