Tekintélyesen állsz a Tisza parton, valamikor a csillagokból jöttél és ágaidba Atlasz és Pleioné lányai költözött. Lelked másik fele a Fiastyúk csillagképéről nézi meddig fejlődik még csodás nagyságod. Terebélyes törzsedre már száz éve is véstek szerelmes szíveket és megéltél két háborút, hol az ágaid közé rejtették figyelő katonáinkat, kik védték a falut és az ott élő embereket. Láttál hatalmas erejű árvizet, tőled nem messze szakadt át a gát, mely rengeteg ember halálát követelte Szegeden. Oly büszkén magasodsz a töltésen és én szomorú vagyok, mert alig van már ember, aki gondozza holléted környékét és a gyerekek sem másznak hívogató vastag törzsedre. Benőtte a gaz, feledésbe merült gyönyörű szépséged. Nincs már szerelmespár sem, aki belevésné jelét szerelmük zálogának. Emlékszel; mennyit játszottunk ott gyerekként, ágaid mögé bújva barátaink elől. Emlékszel; mikor a Kedvesemmel véstünk szívet csodás törzsedre. Emlékszel; egyszer átöleltelek és a lelkem eggyé olvadt a tiéddel, ezt a szép pillanatot nem feledem el. Nem lehet az enyészeté hatalmas nagyságod. Emlékszel; sokszor bicikliztem arra, és nem bírtam ki, hogy ne szabadítsam ki törzsed a ráfonódó gaztengertől. Minden más fontosabbá vált az embereknek, hol a Természet szeretete? Hol az erdő tisztelete, a fák becsülete? Mivé váltak az emberi értékek....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése