Menj, szemem ablakvizén olvadó
búmat ne lásd, mielőtt még bántanád
törekvéseim, fölkavar s, hátravág
az érzés, hogy most a csend volna jó.
Lét hamujában elégett képkeret,
kormos fotója rejti, hogy vad vagyok,
ám magába nyelt a jövő, hajlatok
vágy illata fényévekre édesebb.
Ne félj, velem vannak az éjszakás
csillagok szavak pusztáin, fél varázs
hogy tudom, úgy is magadat mentenéd.
Múlttá rebben a tudat, hogy földedet
tapostam, elment ki régen ölbe vett,
és verssé vált e néma párbeszéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése