Még...

Hajnali köd szürkén gomolyog,

létezés néz farkasszemet

a falakon megmoccanó némasággal.

Fázom, bár feslett álmokat hozott az éj.

Megmártóztam elsöprő hullámaiban,

kicsit még melegszem a csókok kéjes képzetében.

Mint hold a naphoz, vágyom a hozzád simulást,

körém rajzollak ezer s ezerszer,

tenyeremből bont kalászt búzaszem-arcod,

ám oltárcsendben jajgat a múlt...

Szembogarad fekete fájdalma átsüt a húson,

te már nem, én lélegzem... még.