Lét-szonett

( Várhelyi Tímea - Tépett papírok )

Életsorsomat rója a tollam,
poéta létem sziromlágy alázat,
téptem virágaiból vagy százat,
hittel kiírtam szépét bánatomban.

Miközben az esztendőket tolta
az idő, néha kitört a vadállat,
hazáért, vagy szívért. Ma csak áthat
a tudat, hogy én a lelkemből szóltam.

Sötétet fogott a gyász-ceruzám,
naponta könnycseppes volt vers-ruhám,
ma már színesebbre írom a jövőt.

Még hosszú az út amin lépkedek,
bár belőlem sohasem lesz költő,
bús-lágy sorokkal barátokat nyerek.