Ismerlek

Ismerlek,
igen, mint magamat.
Maszkot feszített ránk a sors,
ám rajtad az Isten fénye,
s bármi van is ragyogtat.
De én ismerlek,
tudom mennyire fájt sokszor
a tavasz, a tél,
a kurva élet, a két végéről
égetett gyertya-lét...
Gyászod sötét erőket vonzott
aranyleplem se védett
magad elől...
Lapoztál, már tisztádat adod
az utolsó vérig, vagy szóig.
Gyógyítom a lelked, élj!
Szeretlek,
nem hagyom, hogy félj.
Barátságunk örök,
mint a végtelen,
Ibolya-lángunk világít,
minden éjjelen.

Pillának ajánlva.