Eső illatot hozott a szél,
fázósan magamra gombolom
hiányod; - Nézd ez a krómacél
szív fáj, fél. Nehezen vonszolom
a csontba vésett egyedüllétet.
Még bírom, akarom, de meddig...
mikor szakad a cérna... Lényed
belém ivódott és éhezik
minden sejtem rád, - ám hiába...
Sírodra vadrepkény ejt könnyet,
jeges szél süvít az imákba
és hallom lelkemben a csönded.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése