Falusi szonett

Ébredezik a falum, napsugár jár nyomában,
reggeli harmatfényben szivárvány csillog.
Fürdőző galambpár az út menti homokban,
hol nemrég tehéncsorda bőgve bandukolt
éhesen a tikkadt legelőre, keresve talán
van még fűcsomó, melyben elbújva rejtőzik
a Tavasz ereje, de csak száraz kórót talál,
majd lehajtott fejjel a köröket rója némán.
A távolban megkondult egy harang, fájón
annyira, hogy a szív belesajdul, mert tudja,
ily keservesen csak egy halottért verik félre.
Az úton paraszt sétál egyedül, vállán kapa,
arcán fáradság és ráncokkal teli mély barázda,
amelyben ott lapul, az idő végtelen múlása.
Csendben nézem az ébredező falut, gyermeki
énem vidám otthonát, hol születtem, felnőttem,
majd meghalni is itt fogok, melyet körülölel
szeretetem, és alvó őseim várnak rám odaát.