Szomorú lovag áll a domb tetején,
tekintete túl néz messze határokon,
dús hajába mar a hideg őszi szél,
s egyetlen társa ül mellette konokon.
Vad szívében kegyetlen kínzó vágy,
szerelme fenn úszik az égi habokon,
nélküle magányos a zord vidéki táj,
nem trillázik madár sem a lombokon.
Kutyája ül mellette szótlanul s némán,
életéhez szegődött oly nagyon régen,
nem harcol ő sem vadakkal a prédán,
búsan, lehajtott fejjel ül már a bércen.
Fájdalomtól hullik most az ég könnye,
s csendben álltak a magány súlya alatt,
árva lelkük itt bolyong a bérceken örökre,
lovag s kutyája bús szíve megszakadt.
Szomorú lovag áll a domb tetején,
mellette idők végezetéig hű társa,
tekintetük messze a semmibe néz,
meghasadt szívük hideg kőbe zárva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése