Elcsendesülve

 

Rekviem szól csendes fájdalommal,
kottára vésett utolsó dal...
Létpercek peregtek, mint a gyöngyök,
a halál új, s újabb testet foglal.
Csontokra szikkadt ujjak
hamvakat szórtak, emlékektől
már nem szabadul a tudat,
mert beteggé tesz a hiányokból
fakadó bűnös indulat.
- Én most csönd vagyok Uram,
kőre dermedt némaság,
sok ezer gyertyafényben
bánat, minden könnyben láng,
s minden lángban lélek.
Sírhantok kopjafáira
neveket rótt fel a végzet.
- Nem halljátok a hívó hangokat,
imák szavát a szél viszi -hiába,
csak az eget varrják éppen
hollószín ruhába...