A hamvadó ősz kicsit még elidőz,
bolyongó árva nap érleli borát,
a fák sóhaja terjedő könnyű gőz,
nyugtalan a szív, de kivárja sorát.
Ezernyi emlékkel hajolok föléd,
lelkemen vagy egy meddő régi folt,
lassan róvom az elveszettek körét,
még páholyból bámul rám a telihold.
A mártírglóriát rajtam ne keresd,
szemhéjam mögött vagy ősi szerető,
kavicsokba vésett arcomat bevárd.
Csak a fényt a szél zúgását szeresd,
míg magukba zárnak az elfeledő
versek, Istenben nincs kétely, megáld.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése