Lángoló mező

Mért sírok a könnyek nem kellenek,
lángoló mezőn száguldó forró szerelmemnek.
Fájdalom asszonya aki vagyok most kedvesem,
kergetőző démonok laknak mélyen a szívemben.
Örökre eltűntek a forró ölelések, mézédes szavak,
hangod itt cseng a fülemben, mint a végtelen gondolat.
Távol vagy tőlem, és szemem a csillagokba téved,
egyszer megyek hozzád - várj majd reám kérlek.
De tudom bús szívem csak az álmok mezején jár,
könny cseppen kezemre, és előttem üres már a határ.
Lelkembe írtam neved, és örökre ott marad,
mint lángoló mező után az elégett gondolat.