A csend erdeje

A csend erdejében sétál, itt minden olyan békés, csak egy - két kismadár vall szerelmet dalával párjának.Talpa alatt megreccsen egy ág, de félelem nélkül megy tovább. A nap aranysárga korongja, éppen hogy előbukkant a horizont alól. Nézi ahogy a hatalmas fák kimagaslanak az ég felé törve, olyan mámorító érzés. Lágy szellő fut a fák között, és a zöld levelek lassú táncba kezdenek, majd egyre vadabb ritmus marad az elfutó szél után. Kellemes borzongás járja át a testét, otthon van ősei földjén ahol ezredéve is születettek. Lassan sejtelmes fény árad szét a fák között, a nap sugara pásztázza az erdőt, egyre nagyobb területet elfoglalva szikrázó fényével. Az énekesmadarak hangja vidámabban szól és a távolban megjelent egy szarvas. Nemes vad. Némán áll a szirten, kémleli a tájat, majd oda pillant ahol ő állt. Nézték egymást....furcsa pillanat, olyan érzése volt, mintha a vad értette volna minden gondolatát. A szarvas úgy dönt tovább áll, csak az ág reccsent a patája alatt. Ő is elindul, egy kis patak fut le a hegyről, az erdő lakóinak nagy örömére. A sárban vaddisznó dagonyászik hűti vastag varacskos bőrét. Az avar alól gombafejek hívogatóan kukucskálnak, arra várva valaki leszedi őket finom vacsorának. De vigyázz ez a gomba nem ehető! A nap aranyfátyla lassan szétterül az erdőben és a párából felszálló köd angyal arcokat idéz, gyönyörű látvány. Egyre beljebb halad az erdőben, a nap itt alig tudja melengetni a lába nyomát. - Ni csak mit lát... a szarvas áll tiszteletet parancsolóan nem messze tőle, figyeli minden léptét, majd csendben baktat vissza - vissza nézve. - Hívja magával... Elindult a szarvas után, az erdő egyre sűrűbb, talán nem kellene letérni az erdei útról, de a kíváncsisága és furcsa érzése sokkal erősebb volt a félelménél. Pedig az erdő egyre sötétebb volt a nap alig szűrődött át a fák között, mégis követte a szarvast és arra gondolt, mily csodával akarja megörvendeztetni. Lassan kezdett tisztulni az erdő, itt - ott már átszűrődött a napfénye és eme fénycsóvában apró bogarak kergetőztek, festeni sem lehetne szebbet ... gondolta. A szarvas egy tisztásra vezette amely az erdő közepén terült el. Pillangók röpdöstek virágról virágra, melyek a színpaletta összes színében pompáztak. A tisztáson őzikék legelésztek, itt még nem égette fel a nyár forró lehelete a füvet. A mező közepén egy forrás bújik elő a mélyből, melyet az őskor emberei víztározóba vezettek és a tisztás közepén egy tóvá formáltak. A tó körül megbújva szalamandrák leskelődtek, hátukon sárga foltokkal, melyet ijesztgetésnek szántak a rájuk vadászóknak. A fákról madarak lestek a tisztásra érkezőre és hangos rikácsolással jeleztek társaiknak. A csend erdeje ez, olyan csend, amelyre csak a természet képes, itt olyan nyugalomra talált, melyet már oly régóta keresett. Lelke megbékélt, szíve összes szeretetével szerette hazáját, amelyért ősei ezredéven keresztül küzdöttek. Mindennél fontosabbá vált számára ez ez érzés...és újult erővel elindult lefelé a szirtről....