Némán vergődik az őszi táj előttem,
csak a levelek hullanak sírva-ríva,
hideg szél süvít messze a réteken,
s könnyeket csal a szemembe újra.
Rajongó énem immár tova szállt,
pedig én annyira boldog voltam,
lelkemben ott él minden ami fájt,
keserűség szól szívemben halkan.
Temetem az álmokat csendesen,
az ábrándokat is mind oda rakom,
mondd, mért halt meg a szerelem,
mikor emléked még csupa fájdalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése