Kenyerem java

 

Megettem én már a kenyerem javát,
 kancsómban a bor érett, dús nedű,
 tenyér vonalamban vésett, rút betű
 fájást fog, míg lelkem emberbarát.

 Robog velem a lét-idő szekere,
 ám templomomban őrzöm a szépet,
 ismert vágyakat, és a csillagképed,
 mely bennem ragyog téged szeretve.

 Tipeg-topog mellettem a magány,
 egér rágta sorsom ima-falán,
 csak Isten mondja ki égi zárszóm.

 Ha már nem lobog a földi zászlóm,
újra megkeresem hitem s' hazám,
 de addig utazok a nemlét taván.