Cserepek

Régóta nyomaszt az utcákra kifolyt közöny,
vagy a vérző talpak alatt reccsenő érdektelenség,
Apró képernyőkbe zárt világ fölé görnyed a nyak,
míg kertek ordítanak gaztenger nehezétől.
Fáj a koldusok könyörgése virágzó parkok padjain,
miközben full-extrás kocsiban orgona illat idézi fel
a természet végtelenségét.
Isten nem ezt akarta és nem érti az embert,
mért keresi oly vadul repedt tükör foncsorába égett,
s szemekben összetört jövőképet, ami ott van előtte,
csak össze kéne ragasztani a cserepeket,
de Ő látni nem tanít és érezni sem...
-Ma más világot élünk és te is másvilágban élsz.
Már nem látod, hogy mennyire fáj a békétlenség,
és azt sem, hogy ritkán még keresem hol van az a
sötét sarok, ahol fel-feltörő magányomba roskadva
gyémánttá csiszolom örökös hiányod.